Vasárnap végre eljutottam templomba. Eddig nem nagyon akaródzott menni, mert egy szót se értettem abból sem, amit körülöttem beszéltek, meg hát kisváros vagyunk, nem akartam, hogy kinézzenek vagy ilyesmi (féltem, na), vagy épp kirándulni mentünk mindig. De a lényeg, hogy most végre eljutottam.
Ugye a lelkészt már ismertem, ő Irma néni vője, akit régen mindig etetnem kellett (egyébként, képzeljétek, már egyedül is tud enni, csak a felültetésben kell neki segíteni. Ja, és Valentina hazament, így múlt szerdán új szobatársat kapott végre, kb. egy hónapnyi egyedüllét után - róla majd később).
Az istentiszteletből semmit nem értettem, egy szót sem... Még szerencse, hogy az evangélikusoknál mindig ki van írva, épp melyik dalt kell énekelni, és szerencse, hogy itt volt annyi könyv, hogy mindenkinek jutott, aki nem a sajátját hozta magával. Legalább a Miatyánkot felismertem! :) És a másik, ami furi volt, hogy sokszor le kellett térdelni - otthon nem rémlik, hogy evangélikus istentiszteleten van ilyen, csak felállunk, nem? De mindegy, jó volt, jól szónokol a lelkész, kár, hogy egy szót sem értettem belőle.
Persze, ott ült a felesége is, az én közelemben. Ha épp változás volt, mert nem a kiírt éneket énekeltük, azonnal ott termett, és odalapozott az énekeskönyvben, ahol a dal volt. Utána persze az összes barátjuknak be lettem mutatva, mint a kisváros csodáját, a MAGYAR ÖNKÉNTEST, és váltottam pár szót a lelkésszel is. Sajnos a mai napig nem tudom, kit, hogy hívnak, ennek sürgősen utána kéne járnom... :)
Elég hosszú volt a szertartás, evangélikusokhoz hűen, másfél órás, hiszen, mire mindenki az Úr asztalához vonult, és az elbocsátás... de jó volt! Még akkor is, ha egy szót sem értettem belőle. Na talán egy kicsit igen, de hát ugye a szertartások nyelvezete eleve más, mint a mindennapi nyelvezet, majd gyakrabban eljárok, ha tudok, és figyelek - fülelek.
Na de a lényeg: a végén bemutattak egy nagyon közeli barátjuknak is, Indrának hívják a nénit, aki matektanár a szomszéd utcában lévő gimnáziumban. Megkért, hogy tartsak kiselőadást az önkéntességről, lettül. Esetleg október, november magasságában. Mivel ő is ezen az utcán lakik, együtt jöttünk haza, persze elkérte a telefonszámomat, e-mailemet, gyakorlatilag mindent, és pár dicsérő szó után ("ilyen hamar, ilyen jól beszélsz!!!") más irányba fordultunk. Örülök, és ismét egy újabb kihívás áll előttem! :))
On Sunday, I went to the mass, here, in the Lutheran Church. The ceremony was a little bit different than at home. It was interesting, however, I did not understand a word. :) You know, everyday language differs from language used in such ceremonies. After the ceremony, I was introduced to almost everybody - the family of the priest already knew me because I was feeding Irma, the priest's mother-in-law. It's strange a little bit that we live in a small city and I feel as if we were a sensation, here. Actually, I guess, we could be. :)) Anyway, after that, I met a Math-teacher, Indra, who teaches in the highschool next to us and she told me if I could speak about volunteering to her class, one day. Yayyyy!!! New challenges ahead ;)
