Igen, ilyen is van. Mondtam, hogy lesz ilyen... inkább a szürke hétköznapokat választanám.
Na hát annyi a sztori, hogy kitaláltam, hogy menjünk el vasárnap Lígatnéba, ahol van egy ösvény, amely mellett vadon élő állatokat lehet látni. Természetesen lekéstük a buszt, de akkor már nem is volt kedvem stoppolni sem... :( Annyira beleéltem magam... persze az volt a baj, hogy lassan mentünk, persze, sürgetni se akartam senkit... Fatih lelépett, nem tudtam, hova, de egyszerűen úgy éreztem, hogy otthagyott minket az út közepén, persze, mikor hazaértünk, még ő volt dühös, hogy mi hagytuk őt ott. :(( Aztán még Ulyanának is pénzt kellett felvennie. :(( De azért nagyon szomorú voltam...
... és látni, hogy az élet megy tovább,... csak összeszorul a szívem, ha látom, hogy Ti beköltöztök a koliba, kezdődik a suli. Gyerekek, nem gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz lesz. Mert itt:
