Sometimes, between days, I feel, as if hundreds of years were passing by... the other time, I feel, as if nothing happens... 

Let's start from the beginning: on Friday, we had the Soup kitchen - soup for everyone in Sigulda, or for the poor people. It was cabbage soup - there were not so many people there, so a lot of soups left. Thanks to God? This also could mean, not everybody needed this...

In that evening, I've also gone to the torch procession - it was Lāčplēša diena, on the 11 of November. Two things are celebrated here: first of all, a hero from the Latvian epos, and the other thing is connected to the WWII. There were very brave Latvian soldiers who broke through the German and Russian lines. In this day, I felt the patriotic feeling of Latvia a lot: it was not only the radios and tv-s having heard from each room in Saullēkts, also it was because of the singing of Zelma, and because of the torches. At the end of the day, I watched a movie about this - broadcast in the culture house - I understood almost every word from it!!! - and then went to the bus station and picked up Anó - whom I haven't met for 2 years?! At least...

On Saturday, we started the day in Cēsis - getting there by hitch-hiking. Well, it was a good decision to visit Cēsis this time and not earlier. It gave some misticity to the place that we took the candles and we climbed up and down the towers with it... :)) In the evening, it was the CS-evening which Ulyana organised - we ended up in Pilsdrupas, dancing folk dances. "Otra puse."

On Sunday, we took the direction to Riga. It's beautiful, especially, in the dark! And the small café above the bus station is really delicious ;)

Thank You, Anó, for coming here - thanks for the relax and peacefulness and for all your warm kind-heartedness. :)) What's next? See You next week, in Craców! :)))) yes, because POLAND IS WAITING FOR US!!!! :))) 

magyarul holnap - már fáradt vagyok :))

Csodálatos, fárasztó hetek vannak a hátam mögött. Egy csepp időm sincs, mindez csak azt jelzi, hogy pörög az életem, nincs időm unatkozni, tele vagyok munkával, programmal. Kezdjük tehát az elején: november 11-én, pénteken voltam először a levesosztáson. Ez a Saullekts programja, minden kedden és pénteken, a szegény embereknek. Ilyenkor tudok segíteni a leveszöldségek megpucolásában, valamint a levesosztásnál is ott vagyok, tartom a tálat, vagy az edényt, hogy ki ne folyjon finom leves. :)) Nem voltak olyan sokan, mint számítottunk rá, de azért eljöttek elegen, még mi is kaptunk levest – ez jól jött, mert megvolt a hétvégére az ebéd. :))

Péntek este volt még Medveölő napja, valamint egy nemzeti ünnep, ami az első világháborús katonákról szólt. A legenda szerint az egyik hős katona alagúton mentette ki a társait – az alagútban sötét volt, fáklyát kellett gyújtani, hogy lássanak. Ennek az emlékére vannak Lettország-szerte mindenütt fáklyás felvonulások 11-én este. Ez a lett hősiesség ünnepnapja is, mert ebben az időben egyszerre támadták őket az oroszok és a németek, mégis, amíg tudtak, helyt álltak. Hamar átragadt rám a lett-tudat, mivel egész nap be volt kapcsolva mindenhol a tévé, ahol egész nap dokumentumfilmeket vetítettek. Délután meg mentem a felvonulásra (Anetével találkoztam ott), nagyon jó volt, bár kicsit hideg volt… Aztán – ő már nem várta meg, hogy megnézzük a filmet – de nekem meg nem volt kedvem hazamenni, mert már csak egy-két órám volt Anó érkezéséig, szóval gondoltam, megnézem a filmeket. És képzeljétek, mindent értettem! :)) Annyira örültem!!!!!!!!!! Tudjátok, mikor már nem kell erősen koncentrálni ahhoz, hogy megértsd a nyelvet, hanem a legalapvetőbb dolgokat már le se kell fordítani magunknak… na az felejthetetlen volt. Persze, hozzá kell tenni, hogy valami törióráról szólt a film, és fiataloknak volt a feladata valamilyen projektet készíteni november 11-ére – szóval nagyrészt megbeszélésekből, bemutatkozásokból állt a film, nem volt valami nehezen érthető szövege. De jó volt! Ja, és a film előtt a Dzelzs Vilks is ott volt, meséltek a film készítéséről. :)) Volt még egy film – na abból egy mukkot sem értettem, mert az oroszul ment :D – de a két film között lehetett csinálni lett kokárdát. Na, kaptam az alkalmon, vágtam magamnak a nemzetiszínű szalagból karkötőt is! :)) Így már van lett színű karkötőm, ami nagyon jó, mert már régóta vágytam egy ilyenre.

Na, aztán vége lett a filmeknek, és mentem Anóért. Hihetetlen volt újra találkozni, de jellemzően, nyelvészkedéssel kezdtük a beszélgetést. A kötelező körök letudása után (hogy vagy – hogy érzed Magad), egyből a lett és a lengyel nyelvtan közti hasonlóságokat és a különbségeket kezdtük el megvitatni… :D De hát így jár az ember, ha Nádasdy volt a nyelvészetprofesszora, nemigaz? ;))

Szóval Anó. Már vagy két éve nem láttuk egymást, mégis onnan tudtuk folytatni, ahol abbahagytuk. Nagyon jó volt! Eddig is tudtam, hogy lelkileg közel állunk egymáshoz, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. :)) Erre még sok példát olvashattok, mert a következő héten is találkoztunk – nyilván kitaláljátok már, hogy hol. Szóval Anó ugye Lengyelországban tanul, és könnyebb volt itt meglátogatnia engem, mint otthon találkozni valamikor. De ez olyan jó! Mert így ő is láthatott új helyeket! És tényleg csak 12 órányira lakunk egymástól – kb.

Másnap, szombaton, elmentünk Cēsisbe, meg aznap este a munkahelyemre is elmentünk. Cēsis valami hihetetlen élmény volt! Még jobb is, hogy nem nyáron mentünk el, hanem most, ősszel. Ködös, borongós idő volt, lettországi szokásokhoz méltóan – és képzeljétek, a tornyokban kevés a természetes fény, ezért adtak a kezünkbe kis gyertyás lámpásokat, sokszor előfordult, hogy azok világították meg előttünk az utat! Nagyon nagyon hangulatos volt! És a hideg és a köd még jobban hozzáadott a hangulatához. Ja, és persze, már azzal eleve jól indult a nap, hogy stoppoltunk, és egy kedves fiatal pár vett fel minket. Volt egy kisbabájuk is. Tettünk egy kis kerülőt, hogy Araišiben Anó tudjon egy-két képet készíteni az ezerpilsről, majd Cēsis felé vettük az irányt. Behívtak volna magukhoz egy teához is, de arra már nem volt időnk. :)) Mikor már végiglátogattuk a kastélyt – aminek a történelméről amúgy semmit nem tudtunk meg – (ezt nem szeretem Lettországban, hogy egy normális történelmi múzeum nincsen… :(( ), amiben a lovagrendek történelme legalább le lenne írva…

A lámpások… jaj de hangulatos volt! Nemcsak a kezünket, a szívünket is átmelengették egy picit. Arról nem is beszélve, hogy úgy tűnt, mintha a középkorban élnénk, teljesen szabadkezet kapva kalandozhattunk a várromon! Szuper volt! :))

Utána még szerettük volna megnézni a katolikus, valamint az ortodox templomot is, de mindkettő zárva volt. :(( Hazafelé nem tudtunk stoppolni, kezd olyan érzésem lenni, hogy Siguldába senki sem utazik, csak onnan el, vagy azon át… :)) [ja, vicces volt amúgy, mert odafele is Ulyanát és Fatihot egy lengyel hapsi vette fel – hát ha Anó ült volna ott, ő tudott volna vele beszélni :)) ]

Hát ennyi volt a szombat. Pont vacsira értünk be a Saullēktsbe, ahol persze már javában zajlott az ökörködés, Arvīds és Fatih jóvoltából. Anó sokat segített az etetésben és a vacsihordásban, jó volt, láttam, hogy örül, hogy segíthet. Nehéz most ezeket a sorokat is írni, mert nagyon hiányzik most. Eddig be tudtam osztani a hiányát – már olyan régen láttuk egymást. És most hirtelen túl sokat kaptam belőle és ez most nagyon furcsa így. :((

Ó, hát a CS-estet majd’ kifelejtettem! Merthogy ez is azon a szombaton volt! Este 9-kor találkoztunk a Mojo Barban, és először senki ismeretlen nem jött. Ott voltunk mi, négyen (Fatih, Ulyana, Anó, én), később megérkezett Anete is, aztán elkezdtünk beszélgetni, mikor betoppant a narancssárga hajú Monta egy haverjával, Edgarsszal. Edgarsnak hamar mennie kellett dolgoznia, illetve másnap reggel nagyon korán kelt, de Monta maradt még. Kiderült, hogy ő is angoltanár. Támadt egy ötlete, hogy sétáljunk el a várromig. Már éjfélre járt az idő, minden üres volt. Nagyon hangulatos volt, ahogy a színpadon álltunk, és valaki kitalálta, hogy tanítsunk egymásnak néptáncokat. Először mi kezdtük Anóval, az Ördög útjával. Vicces volt. :)) Aztán Ulyana akart tanítani egy ukrán táncot – ehhez Fatihot kérte segítségül, és mikor a második felét mutatta („otra puse”), akkor elesett. Persze, mindehhez az is hozzájátszott, hogy nedves volt a színpad padlója, valamint Ulyana is magassarkúban volt. Az est végén a méhkast táncoltuk, ez egy tipikus lett tánc – kasdarziņ – ekkor jött a telefon, jöttek értünk kocsival: Monta barátja. Gyorsan bezsúfolódtunk a kocsiba, és hamar otthon is voltunk.

Vasárnap megint délig tudtunk lustálkodni, hál Istennek, de ez egyben sajnos azt is jelentette, hogy elmaradt a túránk a vízeséshez. Sebaj, így legalább Riga felé vettük az irányt. Sokat sétáltunk, megnéztünk pár templomot, illetve voltunk egy művészgalériában is. Nagyon érdekes volt. Hát most ezt a bejegyzést akkor be is fejezném, mert nem volt más érdekes. :)) Hacsak az nem, hogy megtudtuk: ha elhagyod az Ecolines buszjegyedet, akkor 1,40 latért kinyomtatják Neked újra az Ecolines irodában a buszpályaudvaron. Valamint, finomat kajáltunk a buszpályaudvaron, a 2. emeleten! Igaz, került vagy 2-3 latba, de nagyon finom volt, megérte! :))

Nagyon feltöltődtem, hála a sok pici örömteli pillanatnak! :))