Visszatért a kreativitásom, újra próbálkozom versekkel! Biztosan annak köszönhető, hogy most nyugodt az életem, van időm, nem kell rohangálni összevissza. Bocsi, hogy ez ilyen negatív lett, de majd idővel lesz pozitívabb is. :-) Fogadd sok szeretettel, kedves Apukám! :)
Köd
Alszik a város – alszik a táj
Tejfehér köd borít mindent.
Itt ez az ország
Hol még a Nap se győz le mindent…
Nincs kiáltás
Nincs fájdalom
Mindent elnyel a köd.
Örömöd nincsen
Mosolyod elvész
Magával viszi a köd.
Kora hajnalban
Sétálsz az utcán –
Nem látsz mást, csak szellemalakokat.
Jön közelebb,
Már nem menekülhetsz,
Nini, hisz a postás közelg csak!
Felmászol a dombon,
Fel a várromra
Nézel – hiába – nem segít itt semmi.
Távcső a kézben
Hiába a dombnak
Tejfehér köd – mely a tájat ellepi.
Csendben vagy.
Megzavarni nem akarod a tájat.
De hol van Turaida vára, hol?
A köd fojtogat,
Nem enged utadra,
Sírás gombóca üli meg torkodat.
Lassan feleszmélsz,
Elindulsz haza
Ez nem az otthonod – ez a KÖD otthona.
Ember nincsen,
Szellemváros?
Bandukolsz egyedül, tovább, magadba’.
Megcsapja orrod
Most a szúrós köd
Ez nem a tejfehér-pihepuha.
Nem az,
Hol álomba süppednél
Nem az,
Mely mosolyt fakaszt arcodra.
Próbál a napsugár
Áthatolni rajta,
Kevés sikerrel bár,
De győzi magát.
Próbálod te is
Vidáman nézni
Köd van – mily vidám!?
De nem tudod
Mert a köd mindent ellep.
Belopózik mindenhova.
Betör a kályhán
A füstön keresztül
Az emberi otthonokba.
Ott van a szobádban,
A mosolyodban
A családi összejöveteleken,
Még ott is ott van,
Ahonnan ködös emlékeid származnak.
Ellepi az embert,
El, mindet,
Hiába gyújt’sz lámpást,
Elszalad Véled,
Veled van mindig,
Emlékeidben,
S gondolod: köd előttem.
Ellepi az embert,
Mosolyod elvész,
Az egyetlen, mi biztos,
A ködös szélvész.
Elhozza Neked a temetői lelket
A sóhajokat,
Azokét, kik rég meghaltak.
Egy ilyen országban
Egy ilyen világban
Áldás a sötétség,
A mély, csillagos ég.
Áldás a Hold,
Mely világot gyújt,
Áldás a Göncölszekér,
A kis fényes Vénusz
Áldás a Kismedve, az Orion, a Rák,
Mert tőlük megrémül a köd
Szelet se hagyva,
Meghátrál.
Ha leszáll az éj,
Menj el a várromhoz,
A kövek mesélni tudnak!
Nem látszik a vár,
De most nem is az a lényeg,
A várromon pihenj,
S hallgasd a meséket.
Hallgasd meg őket,
Mert ők mindent tudnak,
Szerelmes fájdalmak,
Nagy vigasságok,
Minden az övüké, mert
Ők mindig ott voltak.
Ők ott lesznek akkor is,
Mikor már mi nem leszünk,
S tejfehér ködbe
Borítják történetünk.
Tejfehér köd vigyázza álmuk,
S mélykék ég őrizi titkuk.
Hisz,
Nincs itt ember,
Csak ködös látképek,
Mosoly sincsen,
Csak hideg érintések.
A kövek léteznek,
A kő örök.
Rólunk is őriznek
Kő-emlékeket…
Későre jár,
Ideje aludni –
És örökké remélni
Szép napra virradni.
Remélni,
Hogy holnap
Minden más lesz, szebb lesz,
Hogy a napsugár győz
A tejfehér köd helyett.
Remélni, hogy jön majd
Valaki, ki mosolyog,
Ki mosolyt csal arcunkra is
Akkor is, ha köd lesz.
Bízni az éjszakát,
Remélni és várni,
Egyre csak tenni, és tenni,
Álmodni – aztán megvalósítani.
Hallgasd a köveket,
Hallgasd beszédüket,
Ők elmondják, kik
Mikor hogy éltek.
Talán rólunk is ejtenek pár szót,
talán emlékeik nem lesznek
Ködösek…
(2011. november 7., Sigulda)
