On Friday, we took a walk. It was midnight, almost freezing cold. We were only the four of us. Vroni, Ucha, Uly and me. Ucha took a lot of pictures... everything was so peaceful and quiet. And also, somehow, so sad, as well. Because, this was the last evening we could spend together.
There was one bottle of wine in our fridge, we opened and said cheers. We could not find words. But there was no need of that.. tight hugs told everything clearer than any word. After Vroni left, around 1 am, we had a long talk with Ulyana. We decided to sleep in the same room so we had a loooooooot of time to talk. Still, I tried so hard, not to be sad, and, also, not making her sad, as well, so I was just being ironic and remembered the funniest things we've ever had. It was really a cool night. :))
Then Saturday came. I still pretended smile and funny jokes, I told, but inside, I was already crying hard. And also, the same feeling, when Eva started the car: I did not want to cry, I just closed my eyes, and my tears have fallen down till my cheeks. Gosh, it was so hard... as if I, myself would have left..! (I bet, this would be easier.) At the same time, I was also happy for her, that she is going home, she is going to see her family, etc...
The next hard opint was the saying goodbye at the bus... because even if You know, You want to visit each other, U can never be sure, what future can bring. Elo wrote me if I want to meet them for eating, but no, I was not ready that time. I was just walking around the Old town, also went to church... so we met at 6, at the teaplace. It was sp strange... I mean, sure they were nice, sure they are my friends... but... I just felt empty and zombie. :(( But Elo Stella and Nicolas soon cheered me up :))
Minden olyan nyugodt volt pénteken, mikor sétáltunk még egy utolsót Ulyval, Vronival és Uchával... Csináltunk tengernyi képet, sokat nevettünk, próbáltuk elodázni a rossz hangulatunkat... próbáltuk a jó pillanatokat felidézni és sokat is nevettünk. :)) Pláne, Uly új haján, puppynak szólítottuk, mert frufrut vágatott csütörtökön... jajj, de vicces volt. :)) Hazaérve kibontottuk az utolsó üveg bort, ami megmaradt még a búcsúpartijáról, koccintottunk, Vroni olyan szorosan ölelte meg Ulyt, ahogy csak tudta, mielőtt elment aludni....
utána mi még pakoltunk, nevettünk, visszaidéztük a régi levelezésünket, kalandjainkat, kellemes este volt, de már a torkomat fojtogatta az a megnevezhetetlen csomó, ami másnap délután, a kocsi beindítását követően (Eva vezetett), könnyekben tört ki belőlem. Tudod, mikor nem akarsz sírni, de lehunyod a szemed és a könnyek kibugyannak a szempilláid alól... :(( Nehéz volt, de persze nem tudtam ellene mit tenni, hiába gondoltam arra, hogy Ulynak szegénynek így még nehezebb lesz... de egyszerűen, ahogy végigszaladtak előttünk az utak, a házak.... minden eszembe jutott: itt ezt csináltuk, erre sétáltunk, itt voltunk először... nagyon fájt, olyan szakítás jellegű érzés, olyan, mintha elválasztanád a testvéreket egymástól...!
A következő kemény pont a busz volt, mert azért a pályaudvaron töltött egy órából is bőven kijutott nevetésből :)) de mikor elindult a busz, hirtelen annyira fájt... :(( két órán keresztül csak jártam az óváros ismerős sikátorait, csak mentem, sírtam, végül a lábaim a templomba irányítottak, de higgyétek el, minden kis sarokról eszembe jutott, mennyit nevettünk itt meg ott ezen vagy azon... nagyon rossz volt. :((
Hat óra felé beültem Elóval, Stellával és Nicolas-val egy teára, de hát még tök szomorú voltam... sokszor oda sem figyeltem, miről beszélgettünk. Ennek ellenére rendíthetetlenül próbáltak bevonni a társalgásba és én is próbáltam úrrá lenni a zombiságomon. Sikerült is, nem is sok idő kellett hozzá :))
De azért Uly még mindig hiányzik. De jó, mert igaz, még csak két nap telt el, de eddig mindennap beszéltünk, meg van sok mesélnivalónk egymásnak :)))
