... és mikor lekapcsolták a villanyokat - a gép landoláshoz készülődött - akkor megláttam!

Az egészen addig felhőtakarónak hitt fehér dombocskákról kiderült, hogy valójában nem mások, mint hósipkával födött hegycsúcsok.

   Lekapcsolták a lámpákat és a homályos-zölden derengő valamiről kiderült, hogy az az! Pont olyan volt, mint a mesebeli képeken: hófödte hegycsúcs, fölötte meg a Revontuli (norvégül Nordlys), a kisróka pattogtatta farkát. Majd kicsavarodott a nyakam, de nyújtottam, mert ilyet tényleg nem mindennap lehet látni. S valóban, életem legszebb élő képeslapja terült elém... Ezt a képet soha de soha nem felejtem el.

   Találkoztam szállásadómmal, felvettek kocsival, hazavittek - a róka továbbra is csak mosolygott. Most, édesdeden magához ölelte farkát, nem csóválta; spirálok helyett csak egy zöld paca látszódott az égen, de ez épp elég volt ahhoz, hogy sejtelmesen ködös -misztikus hangulatba vonja Tromső városát. De a csodáknak ezennel még nem volt vége! Hazatérve a szállásra, a róka ezüstbundát öltött: azzal ölelte körül a Holdat, lágyan, sejtelmesen simulva. Mielőtt a repülőgépek mormogása, a ködös felhők közepette végleg eltűnt volna a csoda-éjszakából, még egyszer utoljára kiöltötte zöld nyelvét a városra, a híd felett...

-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0

A kisróka hősiesen küzdött a felhőkkel, és néha elő is villant ezüst bundája - de a felhők nyertek az ádáz küzdelemben. Igaz, a kisróka még a Holdat is bevonta, utolsó farkcsóválásával a Hold felé süvített, ám az bambán, kerek képpel csak nézett maga elé, nem tudta szétkürtölni a felhőket...